Nem vagyok babonás. Sőt, mi több, nekem ez a nap a szerencsenapom, és be is válik: ezeken a napokon szinte folyton valami jó történik velem. Tény, hogy rosszak is, de ezeket, úgymond, felülírják azok, amikre szívesen emlékszem vissza. Jó volt a napom, de most igazából egy konkrét eseményre fogok koncentrálni.
Ma majdnem megríkattak. ez abból a szempontból jó, hogy rájöttem: nem vagyok teljesen emocionális selejt, aki csak felszínesen képes érzéseket kimutatni. Nem szoktam sírni, még akkor sem, ha úgy érzem, összeomlik körülöttem a világ. Olyankor inkább elalszom, és a saját kis lelki világomban barangolok, ahol ugyan semmi sem tökéletes, de nekem pont elég.
"Álmunkban olyan világban járunk, ami csak a miénk."
Visszatérve a témához: Abból a szempontból pedig rossz, hogy én sem vagyok sebezhetetlen. Eddig is tudtam, csak mégis rossz érzés az, hogyha meg lehet bántani. Jobban mondva nem is megbántani, mert ez végül is a "fáj az igazság"-stílusú ügy volt. Nem is bántó dolog, csak mégis..
Kezdjük az elején a sztorit. Van egy, tőlem 2 évvel idősebb ismerősöm, aki tavaly nyáron írt egy regényt. Megmutatta az osztályfőnökünknek, persze csak anyai unszolásra, mert erről a regényről is a véletlen folytán sikerült tudomást szerezniük. A könyv végigment az osztályon, mindenki elolvasta, jó volt, mert tényleg jól ír, és érdekes a könyv, de nekem az alapsztorijával van bajom, az pedig, mint tudjuk, elég nagy baj.
Na mindegy is, szóval elolvastuk, és a tanár behívta őt, hogy akkor kérdezgessünk tőle. Ami érdekelt, megkérdeztem, de ezek is olyanok voltak, amiknek a többieknek eszébe sem jutott, és igazából nem is érdekelte őket, mert nagyjából letojták a könyvet. De ez már nem az én saram.
Egy napra rá, megkeres D., a regény írója megkért, mivel hallott arról, hogy szeretek írni (bár ez erős kifejezés. próbálkozom.), mutassak már meg neki egy olyan "alkotást", amit én készítettem. Nagy pirulás, zavarba jövés, jó, persze, hozom is, öt perc és itt vagyok vele, tessék, olvasd el, bármikor visszahozhatod. Megjegyzem, egy háborús novellát adtam neki, egy olyan harcról, amit én képzeltem bele a II. világháborúba.
Miután odaadtam neki a novellát, két nap múlva felkeresett, hogy ez nagyon jó, és úgy gondolja, hogy érdemes lenne elindulnom ezen a pályán. Őszinte tagadás, mert véleményem szerint tényleg nincs tehetségem hozzá, csak szeretem csinálni. Deeee, azért próbáljam meg odaadni az osztályfőnöknek, ő majd megmondja, hogy neki volt igaza miután elolvasta, tényleg konyítok ehhez kicsit.
Odaadtam. Megbántam. Ugyanis a következőket kaptam a tegnapi osztályfőnökin a tanáromtól, miután elolvasta.
Kezdjük az elején a sztorit. Van egy, tőlem 2 évvel idősebb ismerősöm, aki tavaly nyáron írt egy regényt. Megmutatta az osztályfőnökünknek, persze csak anyai unszolásra, mert erről a regényről is a véletlen folytán sikerült tudomást szerezniük. A könyv végigment az osztályon, mindenki elolvasta, jó volt, mert tényleg jól ír, és érdekes a könyv, de nekem az alapsztorijával van bajom, az pedig, mint tudjuk, elég nagy baj.
Na mindegy is, szóval elolvastuk, és a tanár behívta őt, hogy akkor kérdezgessünk tőle. Ami érdekelt, megkérdeztem, de ezek is olyanok voltak, amiknek a többieknek eszébe sem jutott, és igazából nem is érdekelte őket, mert nagyjából letojták a könyvet. De ez már nem az én saram.
Egy napra rá, megkeres D., a regény írója megkért, mivel hallott arról, hogy szeretek írni (bár ez erős kifejezés. próbálkozom.), mutassak már meg neki egy olyan "alkotást", amit én készítettem. Nagy pirulás, zavarba jövés, jó, persze, hozom is, öt perc és itt vagyok vele, tessék, olvasd el, bármikor visszahozhatod. Megjegyzem, egy háborús novellát adtam neki, egy olyan harcról, amit én képzeltem bele a II. világháborúba.
Miután odaadtam neki a novellát, két nap múlva felkeresett, hogy ez nagyon jó, és úgy gondolja, hogy érdemes lenne elindulnom ezen a pályán. Őszinte tagadás, mert véleményem szerint tényleg nincs tehetségem hozzá, csak szeretem csinálni. Deeee, azért próbáljam meg odaadni az osztályfőnöknek, ő majd megmondja, hogy neki volt igaza miután elolvasta, tényleg konyítok ehhez kicsit.
Odaadtam. Megbántam. Ugyanis a következőket kaptam a tegnapi osztályfőnökin a tanáromtól, miután elolvasta.
"Enikőnek van tehetsége az íráshoz, ez tény és való. Olyan gondolatok ordítanak az emberre, amit nem néznél ki egy hozzá hasonló 14 éves lányból. Érettebb, mert gyerekkorától kezdve felnőttek vették körül a kórházban (megj.: JIA-s vagyok. sokízületi. google a barátod.). Érettebb, mert rákényszerült arra, hogy az legyen. És ez a kényszer olyan lelki traumát okozott benne, amit jól palástol, de nem képes teljesen elrejteni. Ezért viselkedik néha furcsán, ezért tud egyszer idiótán visszaszólni mindenkinek, a másik pillanatban pedig komoly felnőttként érvelni. Érettebb, mert annyit olvas, amennyit sok felnőtt együttesen. És amikor ír, az összes belső problémája, az összes gondolata, a lelki magánya kioldódik belőle, minden csepp tintával kevesebb lesz benne, és ez meglátszik az írásain is, egyszerűen szomorú, de mégis letehetetlen az, amit teljes szívéből ír. Hogy miért magányos? Mert az apja olyan, amilyen, és nem látta már annyi ideje, amennyi. Az anyja pedig egy tip-top nőszemély, akivel ugyan nagyon jó a viszonya, de Enikő irodalmi világa, és az anyja konok realitásba fektetett elvei soha nem fognak igazán találkozni."
Szó szerint idéztem. Nem a dicséreteket akartam kiemelni belőle, mert mint mondtam, egyáltalán nem vagyok magammal megelégedve, sőt.. És az a rész sem igaz, amit az anyámmal kapcsolatban mondott, maximum félig, miszerint anyám és én ugyan két külön világ vagyunk, de hogy soha nem fogunk igazán találkozni.. Ebben téved. Viszont az a rész, ahol megfogalmazta, hogy miért írok szívesen, az teljesen igaz. És én félek.
Félek, mert nem akarok magányos lenni. Vannak körülöttem emberek, akik támogatnak, de néha úgy érzem, senki sem érti meg, miért vagyok ilyen. És attól félek, hogy ez így marad. Rettegek attól, hogy egyáltalán érzem ezt a dolgot.
Szeretek írni. Talán azért, mert miközben a fantáziámat papírra vetem, nem gondolok a magányra, arra, hogy furcsa vagyok. Hogy nem vagyok átlagos. Talán nem annak születtem. Talán tényleg tudok írni. Talán.. De ha lehetnék boldog is, és nem függnék az ihlettől, mint drogos az anyagtól, akkor miért ne akarnék az lenni? még ha ettől teljesen átlagos lennék is. Ha boldog lehetnék, az sem érdekelne, ha egy kis homokszem lennék, akit mindenki elfelejt, mikor meghal. Mert halálomig boldogan éltem, és nekem csak ez számítana. De így teljesen más irányba haladok.
Rettegek attól, hogy ezen az úton mi várhat rám.
Félek, mert nem akarok magányos lenni. Vannak körülöttem emberek, akik támogatnak, de néha úgy érzem, senki sem érti meg, miért vagyok ilyen. És attól félek, hogy ez így marad. Rettegek attól, hogy egyáltalán érzem ezt a dolgot.
Szeretek írni. Talán azért, mert miközben a fantáziámat papírra vetem, nem gondolok a magányra, arra, hogy furcsa vagyok. Hogy nem vagyok átlagos. Talán nem annak születtem. Talán tényleg tudok írni. Talán.. De ha lehetnék boldog is, és nem függnék az ihlettől, mint drogos az anyagtól, akkor miért ne akarnék az lenni? még ha ettől teljesen átlagos lennék is. Ha boldog lehetnék, az sem érdekelne, ha egy kis homokszem lennék, akit mindenki elfelejt, mikor meghal. Mert halálomig boldogan éltem, és nekem csak ez számítana. De így teljesen más irányba haladok.
Rettegek attól, hogy ezen az úton mi várhat rám.
