Rossz szokásom már ez a folytonos zene-beillesztgetés.. no mindegy. kezdjünk is bele a menü témájába.
Mint mondtam, szeretek írni, ám még sosem prezentáltam tudásomat, így itt az ideje. Mivel rövid írásom csak olyan van, ami hihetetlenül rossz, ezért egy hosszabb írásomból másolok be egy töredéket, ami hozzám nőtt. Döntsétek el ti, hogy van-e bennem tehetség az írás iránt. Bár több firkálmányom nem fog felkerülni, remélem ez alapján is tudtok ítélni. (apropó, 2012.05.12.-én lecseréltem egy aznapi írásomra, mert az akkor itt lévőnél azért jobban sikerült.)
Mint mondtam, szeretek írni, ám még sosem prezentáltam tudásomat, így itt az ideje. Mivel rövid írásom csak olyan van, ami hihetetlenül rossz, ezért egy hosszabb írásomból másolok be egy töredéket, ami hozzám nőtt. Döntsétek el ti, hogy van-e bennem tehetség az írás iránt. Bár több firkálmányom nem fog felkerülni, remélem ez alapján is tudtok ítélni. (apropó, 2012.05.12.-én lecseréltem egy aznapi írásomra, mert az akkor itt lévőnél azért jobban sikerült.)
Az út saras volt az
esőtől, mely még most is nagy cseppekben kopogtatta Alfred Montgomery csupasz
fejét. Szőke, elázott tincsei a hunyorgó kék szemek elé hullottak, ideges
mozdulattal simította hátra őket, víztől csöpögő kabátja vadul csapkodott a
szélben. Kalapját már rég elvesztette a rohanás folyamán, szintúgy övének
csatját, ami bizonyára fennakadt a fán, amibe beleakadt nagy sietsége folytán.
Drága vászoncipője már rég átázott, térdén és tenyerén esésről árulkodtak a
nedves sárfoltok.
Alfredot ugyanis üldözték. Nem emberek, hanem kutyák. Méghozzá egy nagy csapat vad, láthatóan farkaséhes vadászkutya, némelyiküknek pedig baljóslatúan vörös volt a szája, valószínűleg egy ártatlan ember, vagy esetleg sanyargatójuknak vére tapadt hozzájuk, minden esetre csak fokozta amúgy is félelmetes megjelenésüket. Nem mellesleg pedig egyre közelebb jutottak a férfihez, aki, bár jól kisportoltnak tűnt, híresen ügyetlen volt, még fára sem tudott mászni. Pedig eme képességnek most sok hasznát vette volna..
Már alkonyodott, legalábbis az óra szerint: a hatalmas viharfelhőknek hála még éjszakai sötétség borult a tájra. A távolban villámok cikáztak, és gyanús füst kanyargott a messzi kis falu felől.
Megint elesett, értékes másodperceket veszítve. Nadrágja átszakadt, ahogy beletérdelt egy kőbe, fájdalmasan ordított, ám félelme erősebbnek bizonyult: lábra állt, és vérző lábbal futott tovább, ám minden pillanattal világosabbá vált számára is, hogy vesztett. Szét fogják marcangolni, és másnap, vagy talán hetek múlva rátalál valami jelentéktelen kis paraszt, aki a földjei felé tartott, értesíti a hatóságokat, aztán már a következő napi újságban kiszúrja az emberek szemét: „Meghalt Alfred Montgomery, a Természettudományi Akadémia adjunktusa. Halálát valószínűleg valami vadállat okozhatta.”
Megint felbotlott, arca hozzácsapódott egy faághoz, hosszan felszántva arcát, a kutyák pedig másodpecekre voltak tőle.
Vége. Egy fél perc, és eltávozik az élők sorából, és még csak nem is hősi halált halva, ahogy azt régen elképzelte, a tudomány nevében, hanem megalázottan, meggyötörten, félelemtől remegve egy kihalt földúton, vadállatok által.
Érezte, ahogy először egy, majd a többi kutya is ráugrik, érezte a talpak dobbanását hátán, füle csengett, a morgás, ugatás, az esőcseppek hangja, ahogy becsapódnak, mind olyan tompává váltak, mintha víz alól hallaná őket. Érezte, ahogy a fogak húsába vájódnak, ahogy nyakából kibuggyan az első csepp meleg vér, és érezte azt is, ahogy lábát marcangolják, arcát tépik, rángatják.
Rettentő fájdalmat érzett, olyat, amihez foghatóra még soha nem is gondolt. Ordított, üvöltött volna, ám ahogy egyre több vért vesztett, úgy egyre kevesebb energiája is maradt.
Már nem is fájt neki annyira, mint az elején..
Minden elhomályosult előtte, már a tompa zajokat sem hallotta. Megszűnt minden félelme, fájdalma, egyetlen felemelő érzés kerítette hatalmába. A szabadságé.
Eközben teste teljesen elernyedt, a kutyák pedig agresszívan itták a megboldogult Alfred vérét, tépték húsát le csontjairól.
Az eső elállt, a kutyák elmentek, a felhők feloszlottak. A nap első sugarai simogatták a felismerhetetlenségig torzított férfi testének maradványait, mintha sajnálná, hogy nem érkezett előbb. Mintha meg tudta volna akadályozni ezt az értelmetlen halált.
Alfredot ugyanis üldözték. Nem emberek, hanem kutyák. Méghozzá egy nagy csapat vad, láthatóan farkaséhes vadászkutya, némelyiküknek pedig baljóslatúan vörös volt a szája, valószínűleg egy ártatlan ember, vagy esetleg sanyargatójuknak vére tapadt hozzájuk, minden esetre csak fokozta amúgy is félelmetes megjelenésüket. Nem mellesleg pedig egyre közelebb jutottak a férfihez, aki, bár jól kisportoltnak tűnt, híresen ügyetlen volt, még fára sem tudott mászni. Pedig eme képességnek most sok hasznát vette volna..
Már alkonyodott, legalábbis az óra szerint: a hatalmas viharfelhőknek hála még éjszakai sötétség borult a tájra. A távolban villámok cikáztak, és gyanús füst kanyargott a messzi kis falu felől.
Megint elesett, értékes másodperceket veszítve. Nadrágja átszakadt, ahogy beletérdelt egy kőbe, fájdalmasan ordított, ám félelme erősebbnek bizonyult: lábra állt, és vérző lábbal futott tovább, ám minden pillanattal világosabbá vált számára is, hogy vesztett. Szét fogják marcangolni, és másnap, vagy talán hetek múlva rátalál valami jelentéktelen kis paraszt, aki a földjei felé tartott, értesíti a hatóságokat, aztán már a következő napi újságban kiszúrja az emberek szemét: „Meghalt Alfred Montgomery, a Természettudományi Akadémia adjunktusa. Halálát valószínűleg valami vadállat okozhatta.”
Megint felbotlott, arca hozzácsapódott egy faághoz, hosszan felszántva arcát, a kutyák pedig másodpecekre voltak tőle.
Vége. Egy fél perc, és eltávozik az élők sorából, és még csak nem is hősi halált halva, ahogy azt régen elképzelte, a tudomány nevében, hanem megalázottan, meggyötörten, félelemtől remegve egy kihalt földúton, vadállatok által.
Érezte, ahogy először egy, majd a többi kutya is ráugrik, érezte a talpak dobbanását hátán, füle csengett, a morgás, ugatás, az esőcseppek hangja, ahogy becsapódnak, mind olyan tompává váltak, mintha víz alól hallaná őket. Érezte, ahogy a fogak húsába vájódnak, ahogy nyakából kibuggyan az első csepp meleg vér, és érezte azt is, ahogy lábát marcangolják, arcát tépik, rángatják.
Rettentő fájdalmat érzett, olyat, amihez foghatóra még soha nem is gondolt. Ordított, üvöltött volna, ám ahogy egyre több vért vesztett, úgy egyre kevesebb energiája is maradt.
Már nem is fájt neki annyira, mint az elején..
Minden elhomályosult előtte, már a tompa zajokat sem hallotta. Megszűnt minden félelme, fájdalma, egyetlen felemelő érzés kerítette hatalmába. A szabadságé.
Eközben teste teljesen elernyedt, a kutyák pedig agresszívan itták a megboldogult Alfred vérét, tépték húsát le csontjairól.
Az eső elállt, a kutyák elmentek, a felhők feloszlottak. A nap első sugarai simogatták a felismerhetetlenségig torzított férfi testének maradványait, mintha sajnálná, hogy nem érkezett előbb. Mintha meg tudta volna akadályozni ezt az értelmetlen halált.
